Hol volt, hol nem volt… újjászületés-mesék az Óperenciás tengerentúlról

Boldog új

(bevezetés)

Lassan a lap aljára érek. A mondat végére. Lassan megérik bennem ez az óceán túlpartján töltött négy év, és mint száraz babhéjból a magok, kipörögnek belőlem a szavakba porciózott élmények. 8 Batz* nap van ma. (Az írás 2023 augusztus 17-én kelt.) Egész Guatemala ünnepel. Tüzek égnek szerte, dohány és olvadó cukor füstje karcolja az eget. Újabb 260 napos ciklus kezdődik.

De mielőtt levegőt veszünk új mondatot nyitni, üljünk le és tekintsünk vissza. Milyen mintákat szőttünk a szövetbe? Sötéteink és világosaink milyen muzsikát komponáltak a lépegető lábak alá?

***

2020 február 1-én landolt velem a repülőgép Guatemalában. Idestova négy éve élek közép és észak amerikában. Négy év. Dorotty összecsapja piros cipője sarkait, és hopp, eltelt. Ha kicsit szálazok rajta, akkor viszont egy hosszú kihordási periódust kapok. Ennyi időbe telt kihordani és megszülni egy új önmagam.

***

Már évek óta vakító fehérre meszelt falak közt éltem, minden fontos tárgyam dobozokban hevert egy másik ország padlásán. Évek óta álltam a rajtvonalnál.

Hajnal három körül riadtam fel. Kép nélküli álmaim filmjének vetítőjében elszakadhatott a film. Ébren pásztáztam a holdfény rajzolta árnyakat a plafonon. És akkor eldördült a rajtpisztoly: ‘Ha itt maradsz, meghalsz.’ – hallottam. Tessék? Ültem fel az ágyban kikerekedett szemekkel. Olyan tiszta, világos, határozott volt az állítás, mintha mellettem ülve mondta volna valaki. Mit volt mit tenni, megvettem hát a repülőjegyet Guatemalába, februárban landoltam, és márciusban kitört a covid. Hogy szabadúszó jógatanárként hogy alakult volna az életem Londonban, ahol minden jóga stúdiót bezártak, fölösleges részletezni. Azért örülök, hogy hagyom, hogy néha elmenjen a józan eszem.

***

Guatemala volt a tündérkeresztanyu. Kedvesen, gyengéden vezetgetett az ismeretlen kontinens szokásai, tradíciói közt.  Picit később Mexikó ölelt magához. Lendületes szorítása nem sok szuszt hagyott bennem. ‘Gyere lányom, mutatok neked valamit!’ – és kézen fogva vezetett el magamtól MAGAMhoz.

Végig fogta a kezem. Akkor is, amikor beléptem életem első temazcaljába. Akkor is, mikor az első ayahuasca ceremónián, mintha egy Escher képen, bolyongtam a valóságsíkok végeérhetetlen lépcsőházában. És pár nap múlva, mikor a tengerben lebegve éreztem, beszippant a dzsungel aljnövényzete (bevezetés a bufo világába – de erről másik írásban mesélek) s életemben először kimondtam, ‘Segítségre van szükségem!’. S mikor egy másik, kevésbé lágyra sikerült bufo ceremónián láttam az alagút végi fényt. Aztán még hónapokig, mikor betonra olvadt fagyiként léteztem.

És bevezetett közösségekbe, elvezetett emberekhez, akik hálót szőttek alám, akik csendesen szemlélték, ahogy új formába kanalazom magam. Gyökereket adott, tradíciót. 365 napos nyarat, amiről régen magam is kikacagva önmagam álmodoztam – mert ugye tudjuk, ilyen nincs. Amíg egy nap ki nem derült, hogy de van.

Álmokat adott. Visszalopta a játékosságot, a spontaneitást, az ízeket, a szenvedélyt az életembe. Időt kaptam. Sokat.

Ha látta lefelé görbülő szám, bevezetett egy temazcalba, elvitt táncolni, vagy sétált velem napokon keresztül, száz kilométereket, Mert ott az izzadtságba, párába, leszakadó esőbe keveredő könnyeket úgy hívják: medicine (gyógyszer).

Nem hiszek abban, hogy gyógyulnunk kell. Mert akkor…

Az írás folytatása ide klikkelve, az Új Egyensúly oldalon olvasható