Számok fogságában

 

Számok fogságában

– van-e élet negyven fölött? –

 

Mérgemben még soha nem fogtam billentyűzetet. Tudom, bármi, ami irritál, kizökkent szofiszikált sztoicizmusomból, mindig jó lehetőség az önvizsgálatra, sötét árnyakkal való szembenézésre. Ígerem, meg is teszem, hogy jobb emberré válhassak általa, de előbb leírom ami a szívem nyomja.

Egy neves női magazin arról ír, hogy 40 felett ha nem akarunk elhízni, a csokiról való lemondás után jobb ha a krumplit cukkínire, a kukoricát répára, a jégsalátát leveles kelre, a görögdinnyét málnára cseréljük.

48 éves vagyok. Már nem csupán 40 fölöttinek számítok, de olyannak, akinek az ötvenes évek szele jócskán a hajába túr. A korhatároló cikkek – bár jóindulatúan sejteni vélem, pusztán a segíteni akarás íratja őket, meg az újabb kutatási eredmények publikálásának vágya, ami nagyon nemes, de – mintha egy láthatatlanná tévő sarok felé igyekeznének terelni, ahol az élet élvezetének hírmagja sincs, csak csendes létezés van, végvárás.

Az idő haladtával egyre gyakrabban koppannak homlokaink a szemmel nem regisztrálható, de nagyon is jelenlévő üvegfalakba. 35 fölött veszélyes szülni. 40 fölött vigyázz a hasadra rakodó zsírral. 50 fölött ciki a hosszú haj. 60 fölött ne viselj színes ruhákat, pláne ne mintásat, virágosat. 70 fölött ugye nem jut eszedbe szexelni? 80 fölött: ‘Jaj de édes a néni! Táncol!’… De miért is ne táncolna?

Egy nap egy barátommal beszélgettünk. Mindkettőnk egyedül él. Töprengtünk, milyen jók is voltak ezek a szingli évek, mert végre tisztában lettünk azzal kik vagyunk, mit akarunk, mik a határaink. Latolgattunk, egy esetleges jövőben vágyunk-e párkapcsolatban élni, és ha úgy alakulna, akarunk-e az új partnerrel gyereket? Én ez utóbbi kérdésre szinte gondolkodás nélkül vágtam rá a nemet. Majd 50 évesen elfogadott tény, hogy ez a hajó elment. Ő viszont majd 60 évesen a kétely legapróbb árnya nélkül mondta, persze, ha úgy alakulna, miért is ne. Válasza könnyedségén úgy meglepődtem, mintha egy a semmiből előtűnő, kárörvendő szellem rúgott volna orrba. A természet szelleme. Bennem, egy tízessel fiatalabban, már rég fel sem merül, ami neki még életterv lehet. Mert én nő vagyok, ő meg férfi. És ezzel nem fellebezhetek senkinél. Nálunk korábban zárnak az üzletek. De – és megkocogtatnám a ránk borított búra falát – mennyivel korábban? Megfellebbezhetetlen igazság-e a ’35 felett’, vagy ez is csak fantom-üvegajtó, ami talán már ott sincs, csak jól megtanultuk a létét, és eszünkbe sem jut arra sétálni, nehogy lapos arcra érkezzünk.

A számok közé préselt ’normalitás’ komfortjának labirintusában bolyongunk. Ahol az angyal arcú 7 éves arra kér, tanítsak neki olyan meditációt a jóga órán, amit akkor tud használni, mikor stresszes. Ahol tinédzserek lesznek öngyilkosok. Ahol minden családban van legalább egy függő (igen, a legtökéletesebbnek tűnőkben is. És ha függés alatt nem csak a klasszikus alkohol és drogfüggőségekre gondolok, de a munkafüggőre, a pornófüggőre, a vásárlás függőre… akkor több is). A mentális problémák úgy rajzanak, mintha valami elszabadult méhkas zsizsegne létünk levegőjében.

Biztos, hogy nincs még itt az ideje megkérdőjelezni életfelfogásunk rendben levőségét? Újra nyomtatni, átkeretezni, a ‘normalitás’ elfakult fényképeit?

Ok, nem szólok egy szót sem. Én ebből a ‘normális’ rendszerből rég kicsusszantam. Néha el is fog a pánik, hogy valami hiba van bennem, mert se házam, se autóm, se nyugdíj előtakarékosságom, se saját alapítású családom. Úristen, mekkora lúzer vagyok! Mi lesz velem ha 70 – 80 – 200 éves leszek? És jól lenyomasztom magam, míg szét nem nézek, és látom a diszfunkcionalitást, az álmuktól megfosztott embereket, akik csak vonszolják egyik napot a másik után, az életöröm minden fikarcnyi jele nélkül autóstul, házastul. A kifosztott életeket, akik elhitték, ha jó fiú / lány leszel (aka normális), akkor majd egyszercsak jó lesz neked, boldog leszel. Aztán az az egyszercsak nem jött el. És a reklamációs pultnál már nem ül senki.

Pedig ők tényleg jók voltak. Nem ettek csokit, nem ettek behűtött görögdinnyét nyáron, mert az ugye 40 felett hízlal, és féltek a haspárnától. Nem mentek nyaralni, mert az csak pénzkidobás, féltek, fontosabb dolgokra nem marad. Nem vették le a cipőjüket és sétáltak mezítláb, mert féltek, hogy koszos lesz a lábuk, meg talán még bőrkeményedés is nőhet rajta. Nem festették a hajukat szívük vágyának megfelelően, mert tartottak a szomszédasszonyok összesúgásától, hogy nézd már, hogy flancol. Nem hagyták a hajukat természetesen őszülni, mert féltek a megítéléstől, hogy de öreg vagy. Szültek sok gyereket, mert féltek, hogy egyedül maradnak öreg korukra, vagy elegük lett, hogy az egész család nyaggatja őket, mikor jön már a kis trónörökös? Nem szültek, mert féltek, hogy egyedülálló anyukaként nem számítanak majd családnak és nem lesz elég erejük egyidejűleg teljes értékű anyukák és munkaerők, anyukák és apukák lenni a pici számára. Nagy lagzijuk volt millió idegen arccal, feszengő díszletek közt, mert a partner családja úgy akarta, holott legszívesebben egy réti piknikre hívták volna a legközelebbi barátokat. Nyomták a hétfőtől péntekig 8:00 – 17:00-ket egészen a nyugdíjig, utálták az egészet, néha szidták a főnököt, de muszáj volt csinálni, mert a törlesztőt fizetni kell, meg a gyereket is etetni, ruházni.

“Na jó, és ezzel a sok ‘bölcsességgel’ mit kezdjek?” – vetheti fel jogosan a kedves olvasó. Megint itt egy megmondó-ember. Ha annyira okos vagyok, akkor mondjam meg a tutit! Hát az van, hogy tuti nincs. Nincs recept. Vagy ha valamit nagyon receptnek akarok nevezni, akkor annyi van, hogy talán ha néha megállnák egy pillanatra, leülnénk a bent türelmesen várakozó kis énkével és megkérdeznénk, mit szeretnél, az talán segítene. Fogja ő mondani. Mondja ő máskor is, mikor néha elfogy az a híres türelme: ‘Olyan jó lenne legalább egy napra elmenni vidékre egy csendes tó mellé bambulni. Vagy sétálni a közeli erdőben. Olyan jó lenne elmenni tornázni egyet, vagy a barátokkal beszélgetni. Olyan jó lenne egy masszázs. Olyan jó lenne a párommal egy hétvége a gyerekek nélkül. Olyan jó lenne elolvasni azt a könyvet, ami hónapok óta ott porosodik az éjjeli-szekrényemen.’ De olyan kis gyenge a hangja, olyan az elmén éppen csak átsuhanó gondolat ez, hogy a félelmek súlya és a rohanás slungja vissza is parancsolják, várjon még egy kicsit. Feltoljuk a MAJD táblát, és illaberek, már nyakig is állunk a munkában, takarításban, mosásban, főzésben… még 30 – 40 évig.

És az élet szépen elgyalogol mellettünk. Lehet, áll majd pár ember a sírunk mellett, és…

 

Az írás folytatása ide klikkelve, az Új Egyensúly oldalon olvasható

A jelen édességéről

Egy gödörbe hullás kapcsán a jelen édességéről

 

A klasszikus mesék 21. századivá értelmezését úgy manifesztáltam a napokban, hogy a nyúlüregbe pottyanó Alice-t és az egy másik nyílásba beszorult Micimackót idéztem meg, amolyan MiciAlice-ként ücsörögve az autó-úton, az esőcsatorna rácsai közé szorult fél lábbal kalimpálva a föld alatti, mélyebb értelem felé.

Ha lehet egy karakterrel több – tettem mindezt a Cheshire Macskát megszégyenítő mosollyal az arcomon. Vigyorom annak a ténynek szólt, hogy egy írásomon még meg sem száradt a tinta (száradt volna, ha nem laptopba gépelem), amiben arról elmélkedek, milyen jó, hogy Indiában nincs az utcákon tátongó lyuk táblával jelezve. Hogy lehet esni szabadon. És mit ad isten, pár órára rá egy több méter széles úton éppen belelépek abba az egy bizonyos pontba, ahová bele tud csússzanni a lábam… de ki már nem.

Itt következhetne egy kis elmélkedés a véletlenről. Hogy tanító szándékkal a lyuk nekem lett odarendelve. Hogy az univerzum küldi a postát… De ma inkább hagyjuk ezt a vonalat. Az univerzum magasról tesz arra, hogy én hova lépek. És olyan fontos sem vagyok, hogy egy lyuk értem keletkezzen az út közepén. Ha felvetődne a kérdés, miért történt mindez, hajlok arra a következtetésre jutni, hogy a tetteinknek következményei vannak. Ha például a telefonom után könyékig járok a táskámban a sötét utcán, nagy eséllyel fogom magam az esőcsatorna rácsainak csapdájába esve találni.

Beleestem, mert amíg a testem sétált hazafelé, az elmém a táskámban kotort, és vak ujjaim végében összpontosult, kik szorgosan azonosították a táska alján talált tárgyakat. Sétált a testem az utcán. Mint egy póráz nélküli kiskutya. Nem, nem az első eset volt, hogy elhagyatottan kóborolt az eb. Az évek során – nem jól, de – bevett szokásommá lett, hogy az életem drága, visszahozhatatlan jelen idejét a múltturkászás vagy a jövőtől való rettegés kagylóján húzom le. És mint tudjuk, amit az ember sokat gyakorol, abból tökély lesz. Előbb csak egy kis agyalás, rágódás, véget nem érő gondolatfutamok léteznek, aztán fizikális szintre manifesztálódik a jelen porondjának folytonos elhagyása apróbb balesetek formájában. És ha ez sem téríti észre a háztulajt, hogy irányba kellene venni az otthont, akkor jöhetenek a súlyosabb betegségek. Na az jól vissza tud bárkit rántani a jelenbe. És nincs több elpotyogtatott jelen-nektár. Mind szigorúan a élet-pirítósra pereg és jóízűen befalatoztatik.

A jelen zamatos, szaftos, ízes. Édes volt a…

Az írás folytatása ide klikkelve, az Új Egyensúly oldalon olvasható

 

 

 

 

Boldog uj

Hol volt, hol nem volt… újjászületés-mesék az Óperenciás tengerentúlról
Boldog új
(bevezetés)

 

Lassan a lap aljára érek. A mondat végére. Lassan megérik bennem ez az óceán túlpartján töltött négy év, és mint száraz babhéjból a magok, kipörögnek belőlem a szavakba porciózott élmények. 8 Batz* nap van ma. (Az írás 2023 augusztus 17-én kelt.) Egész Guatemala ünnepel. Tüzek égnek szerte, dohány és olvadó cukor füstje karcolja az eget. Újabb 260 napos ciklus kezdődik.

De mielőtt levegőt veszünk új mondatot nyitni, üljünk le és tekintsünk vissza. Milyen mintákat szőttünk a szövetbe? Sötéteink és világosaink milyen muzsikát komponáltak a lépegető lábak alá?

***

2020 február 1-én landolt velem a repülőgép Guatemalában. Idestova négy éve élek közép és észak amerikában. Négy év. Dorotty összecsapja piros cipője sarkait, és hopp, eltelt. Ha kicsit szálazok rajta, akkor viszont egy hosszú kihordási periódust kapok. Ennyi időbe telt kihordani és megszülni egy új önmagam.

***

Már évek óta vakító fehérre meszelt falak közt éltem, minden fontos tárgyam dobozokban hevert egy másik ország padlásán. Évek óta álltam a rajtvonalnál.

Hajnal három körül riadtam fel. Kép nélküli álmaim filmjének vetítőjében elszakadhatott a film. Ébren pásztáztam a holdfény rajzolta árnyakat a plafonon. És akkor eldördült a rajtpisztoly: ‘Ha itt maradsz, meghalsz.’ – hallottam. Tessék? Ültem fel az ágyban kikerekedett szemekkel. Olyan tiszta, világos, határozott volt az állítás, mintha mellettem ülve mondta volna valaki. Mit volt mit tenni, megvettem hát a repülőjegyet Guatemalába, februárban landoltam, és márciusban kitört a covid. Hogy szabadúszó jógatanárként hogy alakult volna az életem Londonban, ahol minden jóga stúdiót bezártak, fölösleges részletezni. Azért örülök, hogy hagyom, hogy néha elmenjen a józan eszem.

***

Guatemala volt a tündérkeresztanyu. Kedvesen, gyengéden vezetgetett az ismeretlen kontinens szokásai, tradíciói közt.  Picit később Mexikó ölelt magához. Lendületes szorítása nem sok szuszt hagyott bennem. ‘Gyere lányom, mutatok neked valamit!’ – és kézen fogva vezetett el magamtól MAGAMhoz.

Végig fogta a kezem. Akkor is, amikor beléptem életem első temazcaljába. Akkor is, mikor az első ayahuasca ceremónián, mintha egy Escher képen, bolyongtam a valóságsíkok végeérhetetlen lépcsőházában. És pár nap múlva, mikor a tengerben lebegve éreztem, beszippant a dzsungel aljnövényzete (bevezetés a bufo világába – de erről másik írásban mesélek) s életemben először kimondtam, ‘Segítségre van szükségem!’. S mikor egy másik, kevésbé lágyra sikerült bufo ceremónián láttam az alagút végi fényt. Aztán még hónapokig, mikor betonra olvadt fagyiként léteztem.

És bevezetett közösségekbe, elvezetett emberekhez, akik hálót szőttek alám, akik csendesen szemlélték, ahogy új formába kanalazom magam. Gyökereket adott, tradíciót. 365 napos nyarat, amiről régen magam is kikacagva önmagam álmodoztam – mert ugye tudjuk, ilyen nincs. Amíg egy nap ki nem derült, hogy de van.

Álmokat adott. Visszalopta a játékosságot, a spontaneitást, az ízeket, a szenvedélyt az életembe. Időt kaptam. Sokat.

Ha látta lefelé görbülő szám, bevezetett egy temazcalba, elvitt táncolni, vagy sétált velem napokon keresztül, száz kilométereket, Mert ott az izzadtságba, párába, leszakadó esőbe keveredő könnyeket úgy hívják: medicine (gyógyszer).

Nem hiszek abban, hogy gyógyulnunk kell. Mert akkor…

Az írás folytatása ide klikkelve, az Új Egyensúly oldalon olvasható

Újjászületés-mesék az Óperenciás tengerentúlról

 

Újjászületés-mesék az Óperenciás tengerentúlról

– Kambó –

Változó kinek mikor üt be, nekem 39 éves koromban jött a felismerés, hogy meg fogok halni, és kezdeni kéne valamit az életemmel. Még tébláboltam pár évet, míg végül beírtam a google-be, hogy ayahuasca, mire kijött az, hogy kambo. Nem tudtam mi az, de ott volt, karnyújtásnyira, jókor, jó időben, hát mentem. Három napra kiköltöztem London külkerületébe egy kambo elvonulásra. Első állomás.

De előbb a tények. Mi is az a kambo?

A kambo tradícionális gyógyító mód dél-amerika szerte. Az amazonas medencében honos óriás majombéka bőrváladéka, méreganyaga, amit védekezéskor termel a szervezete. Az emberi bőrön ejtett pici sebbe téve fejti ki hatását, ami 15-20 perc. Ahogy a sebbe kerül, pár percen belül jelentkezhetnek olyan tünetek, mint izzadás, szédülés, hányinger, hányás, erősebb szívverés. Mélyebb kutatások hiányoznak, de sokan állítják, segíthet az olyan problémák kezelésében, mint függőségek, alzheimer, rák, krónikus fájdalom, cukorbetegség, rheumatism, HIV. Mentális szinten segíthet a depresszió, szorongás, szomorúság oldásában, elengedésében. A ceremonia után könnyedebbnek érzhetjük a lelkünket. Tudatmódosító hatása nincs, maximum kisebb eufóriát okozhat.

Itt vett tenyerére a sors. Két fiatal lány, csordultig anyai védő-óvó ösztönökkel és végtelen fényű szeretettel volt a host. Úgy nyitottak ajtót és olyan természetességgel öleltek át, mint egy ezer éve látott családtagot. Meglepett, de azonnal feloldódtam. Ilyen légkörben nincs értelme szorongani. Rajtam kívül 3-4 ember vett részt a hosszú hétvége programjában. Mindenki saját szobával, a saját ágyon üdvözlő kártya, túlságosan is személyes üzenettel. ‘Hogy ismerhetnek ennyire jól?’ – tűnődtem. Csak ültem. Éreztem, hazaértem. Bármi is történjék e három nap alatt, készen állok.

Másnap 1,5 – 2 liter víz volt a reggeli. Már az ötlet, hogy ezt mind meg kell innom felfordította a gyomrom. Eztán jöhetett csak a fő fogás, a békaméreg.

Az ayurveda tanárom azt mondta, pisi – kaki – hányás – tüsszentés – szellentés… ezek mind természetes folyamatok. Soha nem szabad őket visszatartani, mert megbetegítik a testet. Nos, ekkor őt még nem ismertem, de mert gyakorlott buszon hányó gyerek voltam, erős szorongással konstatáltam, én itt két vadidegen előtt, mi több, hozzájuk a komfortosnál közelebb tartózkodva fogom perceken belül abszolválni a hányás részt. Gondosan szocializált énem görcsösen kapaszkodott az ajtófélfába, hogy ‘Na eeezt nem! Ez aaakkora szégyen! Ez nem fér bele!’ Mire a ‘jólány’ énem jól fenéken billentette, hogy ha már itt vagyunk, akkor moderáld magad. Idejöttél, fizettél, nem kell a jelenet. Itt most nyilvános hányás lesz. És betaszajtotta az ellenkezőt a két lány közt álló székre.

Ülök az ablak előtt. Nézem a világ legunalmasabb utcáján a szemben lévő nem kevésbé érdektelen házat. Elhalad egy ember. Én itt ülök, mindjárt meghalok, ő meg csak sétál. Micsoda különbségek élet és élet közt! És csak egy fal választ el bennünket.

Pici fapálcát égetnek, s nyomják a bőrömhöz, mi apró pontot éget a karomba. Az így képződött sebbe meg beleültetik a méregpöttyöket. Ma négy pötty, holnap öt, aztán hat. Fessünk katicát! Próbálok nem gondolkodni. Már mindegy. Már történik. Már kúszik fel a forróság a fejembe, terül szét, dagad, nő a fejem, mélyül a légzés. Hagyom hogy mélyüljön, hagyom, hogy történjen. Csak nő a fejem, szorul a gyomrom. Hányás.

‘Belowed child. My heart is yours’ (Jai-Jagdeesh – In Dreams) – sosem hallottam ehhez hasonló dalt korábban. Nekem énekel ez a lány a lejátszóból. Mit a lejátszóból?! Ott ül a hangfal tetején, pengeti gitárját és szíve minden szeretetével önti rám ezeket a fénylő, ölelő szavakat. A bennem kuporgó pici kislány felelmeli a fejét. Valaki szól hozzá? Valaki szereti? Öleli? Pár könny végigfolyik az arcomon. Nézem a világ legunalmasabb utcájának legunalmasabb házát. Nézem a langyos napsütést. Ahogy a gyomrom szorítása csökken, nyílik a szívem. És szeretem a háztető minden cserepét. A kábeleken tollászkodó madarakat. A kábelt. A függöny apró moccanásait. Azt az amott sétálót, őt is. Szeretek.

Az iras folytatasa az ide klikkelve oldalon olvashato

Önelhanyagolás vagy határtologatás

 

 

Önelhanyagolás vagy határtologatás

– kalandozások az önismeret útvesztőiben –

 

‘Igényeid elhanyagolása, figyelmen kívül hagyása nem ünneplendő dolog. Nem egy jelvény, amelyet büszkén kellene viselni.’

Emlékszel kedves olvasó arra a Mátrixos pillanatra, mikor Neo felé haladnak a puskagolyók? Aztán egyszercsak kimerevedik a kép, s a fémdarabok csörögve lehullanak. Nos, e fenti mondatok olvasáskor az én életemben is ilyeténképp zökkent ki az idő egy pillanatra, és elmém kirakójában helyére pottyant egy puzzle darab.

***

Jó kislány voltam. Csendes, rendes, az a semmi vizet nem zavaró, szagtalan, láthatatlan fajta. Én legalábbis így emlékszem. A filmélményeimből – a kalapja alól szótlanul kitekintő – Charles Bronson, vagy a lóhátról némán körbekémlelő, Winnetou volt az ideálom. Az, aki csak hallgat, összeszorított ajkakkal küzd, soha nem panaszkodik. Sőt, ha a zene elég drámai és a háttérben elég vanílián megy le a nap, akár meg is hal. Zokszó nélkül.

***

Indiában hálás voltam, mikor az utca közepén tátongó lyukat nem jelezte előre semmiféle tábla, villogó lámpa, kiírás. Hogy csak nem foglalkoztak a témával, mert amúgy is volt millió lyuk az utcákon, vagy meglovagolva a kortárs áramlatokat, az utcán való haladást a ‘mindefulness’ égisze alatt a jelenben levés gyakorlására élesítették, ki tudja. Tény, London után, ahol a zebra fel van festve az aszfaltra (1), van lámpa, ami pislog, sípol, épp csak nem perdül táncra (2), az útra van írva, hogy ‘jobb’ és ‘bal’ (3) és ha még mindig lennének kételyeim mit is kell most tennem, felfestett nyilak jelzik a széttekintés irányát (4)… Szóval ez a ‘huzatvédő huzaton is huzat van’ mentalitás után jól esett szabadon dönteni saját gödörbehullásom felől.

***

Talán ezért is találtam hamar otthonra a mexikói játszótéren, ahol olyan válogatott kihívásokkal mérhettem ellenálló képességem, mint a pre-hyspanic táncos összejövetelek két napos nem alvása, a harmadik napon meg vagy konyhakövön, kocsifelhajtóban, vagy simán a szabad ég alatt, karton papíron. A bármilyen felületen, esőben, tűző napon való több órás tánc. A ‘vision quest’ (vízió keresése) négy napos evés-ivás-mozgás mentes magánya. A temazcal szédülésig fűtött gyomrában való másfél órás ücsörgés. Vagy a napi tizenkét órás túrák alig ruhában, huaracheban (ejtsd: waracse; egyfajta szandál) a magas hegyek közt, hideg esőben. És én még csirke vagyok, mert nem vettem részt mint táncos a ‘Sun dance’ (naptánc) négy napján, ahol a fenti elemek mindegyike szerepet kap.

Kesőbbi írásokban majd mesélek részletesebben ezekről az eseményekről. Most csak annyit, hogy az ezen elemeket tartalmazó életformát ‘Camino rojo’-nak (Vörös út) hívják. Egyes elemek eredetileg a Lakota (észak amerikai native indián) hagyományt képezték, ami átszivárgott Mexikóba, és azóta is aktívan létezik. Tartozéka még az alázat, a szolgálat, a szerény élet és mindenféle ‘plant medicine’ (főleg peyote kaktusz) ceremóniák. Lényegében az önmegismerés egyik útja. Akik az utat járják, ‘guerrero’-nak (harcosnak) szólítják egymást.  (Lélekben ‘guerrero’, az élethez való hozzáállásban harcos. Senki nem rohangál machetevel és kaszabolja le őrült Don Quijoteként a vélt ellenséget.)

A temazcal sötét gyomra olykor amolyan önkéntes gyóntatószékké avanzsál. Nem egyszer hangoznak el megrázó családi történetek, személyes vallomások alkoholizmusról, rákról, halálról. Ilyenkor ‘Fuerza guerro!’ (Erős vagy! Kitartás!) – kiáltják a többiek bíztatásul. Ha valami kellemetlen, fáj, vérzik, vagy épp végső kimerültségedben sírva fakadsz, akkor az ‘medicina’ (gyógyszer) vagy ‘ofrenda’ (felajánlás). Nem sír veled senki. De tekintélyed lesz, ha végigcsinálod. Jelvény lesz, amit büszkén visel hordója.

Nem minden Mexikóba látogató merül bele nyakig a helyi hagyományokba. Főleg ha az testet, szellemet jelentős mértékben terhelő. Én meg beleszerelmesedtem, és két éven át minden időm ezekkel töltöttem. Hogy mi hajtott?

A cikk folytatása itt olvasható: Új Egyensúly

 

 

Találkozás a belső gyermekemmel – egy meditáció margójára

Találkozás a belső gyermekemmel
– egy meditáció margójára –

Egy csepp alakú barlang-félében történt. A barlang szót csak azért használom, mert kőbe vésett hely volt. Fehér. Tiszta. Világos. Felülről áradt be a fény. Üres volt, csendes.

Egy kisszéken ücsörgött az egyik szegletben. Kék kezeslábas, fehér kis ing világoszölddé mosott mintákkal, nyakig gombolva. Pici piros-volt cipő. A sok gyerek-szaladgálásban az orról teljesen lepattogzott a festék. Lehet, a bohócok orra azért piros, mert minden gyerekcipő orról oda vándorol a szín? Haja kisfiúsan rövidre vágva. Picit duci.

Ezt a fényképet tartottam magamnál évekig, mikor sok-sok évvel ezelőtt fejembe vettem, hogy megszeretem a belső gyermekem. Ez volt az a fotó, amire egy fontos-volt férfi azt mondta: “Minek hurcolod magaddal ezt a csúnya képet? Van annyi képed, amin szebb vagy, nézegesd azokat!” Ideges lett tőle. Félt, ha gyerekünk lenne, ilyen csúnya lenne ő is. Ígyhát nem lett gyerekünk. Én viszont elszánt voltam. Szépnek akartam őt látni. De nem ment. Eltettem hát a fényképet.

Most ez a kislány ott ült a sarokban. Icipici volt. Még annál is kisebb. Bogárka. Picurka kék bogár. Amit az ujjad hegyére is óvva vennél, és csak lélegzetvisszafojtva néznéd, nehogy alig érintésed megölje. Figyeltem titokban. Azt hittem titokban. Tudta, hogy ott vagyok. Egyedül volt, magányosan. Nem félt. Nem volt kíváncsi. Csak volt. Várt? Nem várt. A várás az időben létezik. Ő kívül volt téren és időn. Csak létezett. Nem szólt. Nem reagált a létezésemre. Szemlélődött, ücsörgött buborékjában.

Leültem közel hozzá a földre. Egy fehér, szőrős szőnyeg terült alám. Nyúltam a teáért. Megjelent egy fehér kisasztal, megjelent a tea, a csésze. Felcserélődtek az oksági viszonyok. Az üres térben a mozdulatom teremtette a mozdulatot feltételező tárgyakat. Csak az tárgyiasult, amire ott és abban a pillanatban szükség volt. És ahogy a mozdulat befejeződött, a csésze is eltűnt teástól, asztalostól.

Ülök a kék kis bogár mellett. Feszengek. Nem tudom mit mondjak.

‘Ahogy a gyermek viselkedik veled, az annak a következménye, ahogy te bántál vele.’ – szólt a hang a laptopból.  Durva gyomros. Csak folyt a könnyem. Hát persze. Kritizáltam. Hogy csúnya. Kövér. Rosszul öltözött. Hogy olyan, mint egy kisfiú. Hogy lomha. Hogy unalmas. Hogy nem érdemes elkezdenie, úgysem fog menni.  Ha elbukott, nem mentem oda és öleltem meg. Nem vígasztaltam. Otthagytam szomorúságával. Tanulja meg, hogy szedje össze magát. Szégyelltem mások előtt. Főleg ha hibázott, gyenge volt. Nem álltam ki mellette. Ha valami finomat akart, leráztam, hogy kövér leszel. Ha játszani akart, nem értem rá. Mindig volt mit dolgozni, tanulni, háztartást vezetni. Mindenki fontosabb volt, mint ő. Ha nevetni akart, komolyságra intettem, hogy ne idétlenkedjen már. Nem emlékszem, mikor hallottam utoljára nevetni. Nem szaladgált. Nem volt rossz. Csak elüldögélt, csak észrevétlen létezett. Mint egy kis növény. Már nem is várta, hogy egyszercsak ráérek. A várás még aktív. Abban még van remény. Ő már feladta.

Ültem, és néztem a könnyeimen keresztül. Nem tartottam magam rossz embernek. Talán tényleg nem vagyok az. De a szívem zárva volt ez a kis lény előtt. Szív?! Nem is volt olyanom. Csak egy szürke kő a mellkasomban. Kapcsolódni akartam, de nem tudtam mit mondani. Kínáltam sütivel, de már késő volt. Már szégyellte, hogy képes annyit enni, hogy később kihányja. Inkább nem kért egyet sem.

Hasra feküdtem, és színezni kezdtem egy kifestőt. …

… az írás folytatása az Új Egyensúly oldalán (klikk ide)  olvasható.

Csokikoponya, pan dulce es mezcal

Csokikoponya, pan dulce és mezcal

– avagy a halál színeváltozásai –

Hogy hat-hét évesen milyen meggondolásból ástam ki a pár napja földbe tett kismacska tetemét, rejtély. Valószínű ugyanaz hajtott, ami más 6-7 éveseket tűzbe nyúlni, fáról leesni, mérges bogyókat falatozni invitál: a kíváncsiság. Tény, mikor megláttam a nyüzsgő férgek ezreit, megfogadtam, én soha nem halok meg. Ha mégis, akkor biztosan nem fognak földbe temetni. Ez volt a halállal, annak nagyon is fizikai valóságával való első találkozásom.

Gyerekként néha alvva jártam. Nem kicsit rémültem meg, mikor a szüleim bejelentették, a temető mellé költözünk. Elképzeltem, az egyik ilyen öntudtalan éjjeli kirándulásomból a temető közepén ébredek, sírokból kinyúló csontváz karok és szellemek közt csücsülve. Esténként magam zártam a kaput és kértem a szüleim, rejtsék el előlem a kulcsot.

Később sírgondozást vállaltam, egy kis zsebpénz sosem jön rosszul alapon. A ritkán arra járok hozzátartozóinak minikertjeiből húzgáltam a gazt, és öntöztem a virágokat. Ha végeztem, néha csak elücsörögtem a síremlék szélén, bámulva a naplementét, a márvány keresztek közt botorkálókat, a mély imádságba merülőket. Volt, hogy oda mentem ki olvasni, álmodozni. Mikor már csak látogatóba jártam haza is kisétáltam néha megnyugtatni a lelkem. Félelmetes szellem-játszótérből így lett a temető az én lélek-pihentetőm.

Pár hete érkeztem Mexikóba mikor november elseje lett. És azon kaptam magam, hogy a házi néni lánya kedvesen felkarolva sétált velem a halottak napi tradíció ösvényei felé. Semmit nem értettem, csak néztem, éreztem.

Kötegnyi méteres gyertyákkal haladunk az utcákon. Végiglátogatjuk a helyeket, ahol ismerős, barát, rokon halt meg az előző november elseje óta. A házak kapuja – amik fölött fekete masni jelzi egész évben, innen elment valaki – nyitva, narancs virágokkal (cempasúchil / marigold) gazdagon díszítve. A kaputól szirmokból, színes fűrészporból, gyertyákból épített út invitál beljebb, nem csak nekünk, de a látogató szellemeknek is jelezve az irányt. A ház felé haladva belebotlunk az elhunyt ruháit viselő, mindennapi tevékenységét folytató csontvázakba. Valaki avocádót árul vagy tortillát, van, aki soha véget nem érő szántásokon hajtja túlvilági ökreit. Bent oltár. Lényegében egy lépcsőrendszer, rajta offrenda (felajánlás). Közepén az elhunyt fotója, körötte annak kedvenc ételei, gyertyák, virágok. Na meg a ‘kötelező’ pan dulce (édes kenyér), direkt halottak napi kiadásban, gyümölcsök, csoki vagy cukor koponyák, víz, só, copál (aromatikus égetni való) az arra járó szellemeknek. Mindehhez az elmaradhatatlan színes papír zászlócskák (papel picado) füzérei lobogják fejünk felett az istenhozzádot.

Bent a családtagok. Egy néni, a mellette álló széken elhunyt férje játssza véget nem érő gitárszólóját. A lány fogadja a gyertyákat, meggyújtja és az oltár elé helyezi őket, ahol már erdőnyi lángocska jelzi, mások is gondoltak az elmentre. Aki gyertyát hozott, kis zacskóban kap kenyeret, csokit. Kínálnak mezcalt (agavéból készült égetett szesz), édes likőrt. Az érkezők leülnek, beszélgetnek. Mert ott ül az elhunyt is, nem a halál a fő téma. A hétköznapokról van szó, a holnapról. Van kuncogás, amolyan összefutunk, fecserészünk.

Láttam oltárt, ami olyan volt, mint Disneyland…

… az írás folyatatsa az Új Egyensúly oldalon (klikk ide) olvasható.

Tekintet – gubancok

Tekintet – gubancok

A frissen főtt fekete illata ébresztette reggel. Még csukott szemmel áttapogatott az ágy túlfelére. Ujjai elégedetten túrtak kutyája meleg bundájába. Ahogy kinyitotta szemeit, és az állatra nézett, látta piciny magát a hálás barna szempárban. Mini-isten. Ok, ebben a napkezdetben ki is egyezhetünk.

Kávéja az asztalon várja. Löttyint bele egy kis tejet. A gyerek meg a műzlijét locsolta a fehér lével, ami a doboz szerint egy kék pöttyös, nevető tehénből jön. Nem, ennek a tehénnek még soha nem nézett a szemébe. Meg a kistehénébe se, aki világra jötte óta számlálgatja ugyanannak a karámajtónak a rácsait. Nem új kapu ugyan, de halad vele az idő, ami ez a pillanat és a Michelin csillagos étterem elegáns tányérjára kerülése közben elketyeg. Nem sok, mert az a jó, ha a hús omlós, porhanyós, de azt is csak el kell ütni valahogy.

Végre a kutya is kijön reggelizni. Száraz, ki tudja miből préselt tápot szór elébe. Szereti, mert tiszta, kényelmes. Próbált csirkeszárnyat főzni neki, de az egész lakás napokig ázott a csirke szagban, órákig porciózta nejlon zacsikba a főtt húst, amivel végül teli lett az amúgy is mindig szűkös mélyhűtő. Totál nem praktikus. Ez jó, mert a kutya imádja. Szinte tálastul kapja be a színes szivecskéket. Hogy aztán évek múlva, mikor a veséje, vagy valamely másik szerve feladja a táplálék gyanánt elfogyasztott műanyag elleni harcot, bágyadtan lógassa száraz orrát az állatorvosi rendelő keneljében. De ne szaladjunk ennyire előre, addig még van egy-két elégedett farkcsóválással nyugtázott jó év.

Ebédelni Piriékhez mennek. Nemrég vágtak disznót. Ha szerencséjük lesz, talán kapnak a disznósajtból. Tudod, az a nagy golyó, amikor a disznó gyomrába beletöltik a disznó apróra vágott azon részeit, amit másra nem lehet felhasználni…

Az iras folytatasa az Uj Egyensuly (klikk ide) oldalon olvashato.

Kicsit véresebb történetek

Kicsit véresebb történetek

– néhány szó menstruációról, a női létről, kései menarche ceremóniáról –

 

Egy nap eldöntöttem, elegem van az életem megismételhetetlen színű napjainak szürke pacává való összefolyásából. Emlékezetessé fogom tenni a születésnapjaimat. Így ért az egyik év a levegőben India felé repülve. Így vettem részt az első guatemalai maya tűz-ceremonián. Vagy jutottam el egy menarche ceremoniára.

Ez utóbbi nyomán álljon itt néhány gondolat.

A ‘menarche’ az első menstruaciót jelenti. Sok kultúrában rituáléval ünneplik, nyomatékosítva egy ember újabb létállapotba való érkezését. Hogy a kislány-létnek vége. Nő született. A világnak az a fele, ahova érkeztem, nem ünnepli az első vérzést. Én viszont, jóval túl a harmincon, idejét láttam elkezdeni a női létemmel való barátkozásnak. Hol máshol lett volna érdemesebb nekilátni, mint ahol az egész elkezdődött, az első menstruációnál.

Valahol a vidéki Angliában járunk. Tíz felnőtt nő ül egy szobában, egymásnak idegenül, a szorongó kíváncsiság túlméretezett szkafanderében kuporogva. Mindenhol párnák, falakon nyújtózó puha textilek, a vörös minden árnyalata, félhomály. A kör közepén, amit formálunk, egy virágokból, kristályokból, gyertyákból alkotott oltár.

A bemutatkozó kör során kiderül, tíz, a föld minden tájáról származó nő, mint a nagy világ-kenyérből elszóródott tíz pici morzsa ücsörög itt a vidéki Anglia borongós kistányérján. Indiai, francia, amerikai, angol, japán. Vajon miféle előre megírt lábjegyzet sorolt minket ide?

Nézem a vadidegen lány megfesthetetlenül mélybarna szemében lassan gyűlő könnyeket. Arról beszél, milyen emlékeket hordoz az első menstruációról. Tíz nő, tíz óvatosan bontogatott történet. Tíz arcra ken sós hieroglifákat az emlékezés ujja. A szkafandereken megoldódnak a kötések. A könny-pingálta arcokon ott a lassan nyíló felismerés, ugyanazon törzs lányai vagyunk.

‘Anyukám azt mondta, innentől félnem kell a férfiaktól, mert terhes lehetek. Felejtsem el a mini szoknyát egy életre. Nekem azt, hogy titkoljam el, nehogy megerőszakoljanak. Nekem anyám nem reagált semmit. Csak a kezembe nyomott egy csomag vattát. Engem megvert. Az én anyám előbb pánik rohamot kapott, aztán mérges lett. Nem szólt hozzám egy hétig. Engem kinevettek torna órán, mikor átázott a betétem. Mellőlem elült a padtársam. Azt mondta, büdös vagyok.’ Tíz pici morzsa. Tíz pici lány nő-létének első bukdácsoló lépései. Megalázás, kiközösítés, félelem, szégyen, magány. Ezeket kaptuk a ballagó-tarisznyába. És mi még a szerencsések vagyunk. Mi még élünk.

Jártam egyszer Bronte-földön. (Haworth. Itt élt a három Bronte nővér és írták regényeiket.) A kisváros körül, ameddig a szem ellát, csak a süketítő, metsző szél és a barna aljnövényzet. A világ leglehangolóbb, legunalmasabb, legzordabb vidéke. És itt ez a három lány képes volt ezreket megindító, színes történeteket papírra vetni. Csodák tehát léteznek. Mégis néha elbizonytalanodom, milyen várat lehet futóhomokra építeni? Milyen anyaságot, miféle nőiséget ott, ahol a világ megrémül egy csepp vértől, a termékenység első hírnökétől? Hogy lett az ünnepből félelem? A büszkeségből szégyen? Az őserőből magányos szorongás?

Holdkunyhó. Vörös textilekből szőtt vörös kupola. Vörös szirmok a szőnyeg. Gyertyák világítanak a kunyhó, a szimbolikus méh, a saját méhünk felé vezető úton. Belépek. Belép az a 13-14 éves, semmit nem értő, a saját teste változásának nyelvét még nem beszélő kislány, aki évek óta kucorog ott bent a 30-as, 40-as felnőtt női külső mögött.

Bent édesanyja várja. Átöleli. Üzenetet dúdol a fülébe egy még ismeretlen világból, finom gondolatokat fon haja selymébe. Szemében a legnagyobb ajándék amit egy anya a lányának adhat – belenézve a lány csodát lát. Önnön létének csodáját. És a büszke tudást, hogy ezt a vért soha nem kell majd illatosított betétbe fojtania, annak folyását tamponokkal eldugaszolnia, fogamzásgátlókkal évekre elnémítania. Tudja, ez a vér az erő jele. Minden nő ereje. Teremtő erő. Teremthet gyereket, otthont, szerető közeget, zenét, képeket, finom ételt, simogató tekintetet. Ki mire teremtetett.

Elmondja, hogy innentől havonta egyszer emlékezetető üzenetet kap majd ő is. Emlékeztetőt, hogy ideje visszatérni a kunyhóba. Ideje földanya ölébe kucorodni, felnézni a Holdra, s vele álmodni annak változó arcú álmát. Hogy ideje köszönetet mondani létünk csodájának. Anyáinknak, lányainknak. Hogy egy eltéphetetlen lánc egyik láncszeme lehetünk. Ideje megnyitni füleinket az ősök túlpartról küldött dalaira. Táncolni földanya szívének ritmusára. Magunkra ölteni a tűz libbenő szoknyáját. Hagyni, hogy a szél huncut ujjai igazítsák frizuránk szénabogjává. Hogy ideje megtanulni puhává érezni a világot, megszelídíteni annak rettegés szülte rémeit, és csak ölelni, öleleni, karjainkba veszejtve ezt a szorongó mindenséget. Emlékeztetőt, hogy ha bármikor kinyitom a szám, vigyázzam szándékom, mert lányaink majd csokorot kötnek szavainkból, díszítve vagy rombolva e világot.

Sokáig voltam süket a testem jelzéseire. Olyanok voltunk, mint két szomszéd, akik évek óta egy kerítés két oldalát bámulják, de sosem emelik tekintetük annak túlfelére…

… a cikk folytatasa az Uj Egyensuly oldalon (klikk ide) olvashato.

Csak odautra szolo jegy

Csak odaútra szóló jegy – az életembe

Sosem gondoltam volna, hogy az a néhány papsajtot legelő gyerekkori nyár ilyen mély nyomot hagy majd bennem.

Negyvenöt éves koromra végigálmodtam a szokásosságukban banális álmokat – biztos munkahely, házasság, szorgos hétköznapok, mégszorgosabb hétvégék, évi 1-2 nyaralás, adófizetés… Mígnem egy nap szétdurrant az üvegbúra. Felkapaszkodtam hát az első arra járó repülő rongyszőnyegre, minek hátáról lepottyanva a guatemalai dzsungel kellős közepén landoltam, ahol újra elkezdhettem álmodni – immár a saját álmaimat.

Egy reggel, a papsajtos réttől egy óceánnyira, álltam a jéghideg folyó közepén. Bambultam a lábujjaim, az arra tévedő, bokámra csodálkozó apró halakat. Azon tanakodtam, milyen szerencsések azok, akik minden reggel itt állhatnak, és bámulhatják, ahogy a csintalan víz amorffá gyurmázza lábujjaikat.

És akkor… Nem, még sosem világosodtam meg, de ilyesmi lehet. A kristály folyó a lábszáramhoz csapott egy bomló fakérget. A becsapódás karcossága, az új ritmus kizökkentett. Visszaparancsolt a valóba. Tekintetem megbabonázva követte a továbbgördülő fadarabot. Ez olyan mint én, gondoltam. Csak sodorja a víz. Csak lökdösik a betanult minták, a soha meg nem kérdőjelezett hitrendszerek, a sorsközösségek, az odatartozás szűkölő szükségének árama.

Szétnéztem. A dzsungel fái hümmögve bólogattak. Az ég madarai a mindent tudók magabiztosságával intettek. Az ő szemükkel láttam magam egy pillanatra. Itt állok. Én. Az a lány a papsajtos rétről. Éreztem az élet óvó ölelését. Éreztem a szívem hajszálrepedésén felkúszó vágyat, amit a minden sejtecském sarkaiban megbúvó minden ősöm szelleme támogatott: ‘ÉN IS ITT AKAROK ÁLLNI MINDEN REGGEL!’. Olyan más, olyan  – az eddig bejáratott gondolkodás-menetelésemtől – eltérő volt ez az ötlet, mint a tiszta vízbe cseppentett vörös málnaszörp. Akartam valamit. És döntést hoztam. Magamról. Az életemről. Én. Az a lány a papsajtos rétről. …és intettem az égen apró ponttá zsugorodó hazafelé repülő járatnak.

Azt tanultam, hogy az életet lehajtott fejjel túl kell élni.

Ígyhát igyekeztem…

… a cikk folytatasa az Uj Egyensuly oldalon (klikk ide) olvashato.

Jo olvasast! :o)