Újjászületés-mesék az Óperenciás tengeren túlról

– Bufo kaland – egy tizenöt perces meghalás meséje –

‘Csak amilyen mértékben az ember újra meg újra kiteszi magát a megsemmisülésnek, annyira tud benne megszületni az, ami elpusztíthatatlan.’ (Karlfried Graf Von Durkheim)

…

Több hete kerestem ezt a mondatot. Több hete akarom megfogalmazni azt a totális megsemmisülés élményt, ami után az addigi élet délibábbá lesz. Arról fogok írni, hogy mi van a délibábon túl. Hogy milyen az élet a szivárvány bokájánál.

…

Sonorában vagyunk. Mexikó északi, sivatagos része. A település neve Punta Chueca. Semmi nincs itt a sivatagon és a fű helyett mindehol növő műanyag szeméten kívül, amit a szél a település egyik sarkából a másikba terel, így ütve el az ólmosan vánszorgó időt. A fátlan kietlenségben csak pár ház guggol. Cél nélkül poroszkáló, bordájukat zörgető kutyák az egyetlen járókelő a forró port sóhajtó utakon. Ahol a szárazföld véget ér, kezdődik a tenger. Benne pár perc hajózásra egy pici sziget, Shark Island (Cápa sziget) amin a Bufo Alvariusok / ‘Sonoran Desert toad’-ok (Sonora Sivatagi Varangy) élnek. Puenta Chueca lakói az év bizonyos időszakaiban éjszaka áthajóznak a szigetre, és meglepik annak lakóit, s a szemeik mögött található mirigyekből lefejik a védekezésre használt mérget. Ezt papírnál vékonyabb, áttetsző lapokká szárítják, majd apró darabkáit üveg pipában melegítik, és az így képződő füstöt beszívják. Hatóanyaga 5-MeO-DMT, minek hatását úgy fogalmazta meg valaki: “rakétahajózás a kozmosz közepébe”. Ez az áttetsző lapka bufo (helyi nyelven: kuarepa) néven fut. Punta Chueca lényegében a bufo turizmusból él. Ja, és mielőtt elfelejteném, a helyiek szerint a sziget egy UFO leszállóhely is. A legidősebb bufo-sámánt, alias Chapitot, saját bevallása szerint többször is elragadták. Bevallom, erről semmiféle véleményem nincs. Mikor az életnedveket mindenből mohón kiszürcsölő napon ücsörögtem egy bálna-csigolyán, azon töprengve, hogy fogok visszatagozódni a társadalomba az előző napi bufo-kaland után, talán a szemöldököm sem moccant volna, ha landol előttem egy csészealj. Puenta Chueca az a világ, ahol a normalitásról alkotott fogalmaink percek alatt átkereteződnek, és nem lesznek semmi több, mint az a kidobott műanyag zacskó, mit az egyik óriás kaktusz csúcsára biggyeszt az unalmában mindenből viccet csináló szél.…

Hogy hogy kerültem a világnak erre a végére? Az egész a három hónapos costa ricai vízumom lejárásával kezdődött. Éppen el kellett volna hagynom az országot, de cél és terv híján csak tehetetlen toporogtam, és vártam valami csoda-félét. Mikor ismerősöktől jött a telefonhívás, hogy egy autonyi csapat Mexikóba indul a palenquei maya piramisokat meglátogatni, lenne-e kedvem velük tartani. Volt.

Palenque olyan volt, mintha egy Indiana Jones filmbe csöppentem volna. Elvarázsolódtam. Így esett meg, hogy a négy naposra tervezett visa meghosszabbítás picit elnyúlt. A többiek visszatértek Guatemalába, én meg egy El Jardin nevű helyen találtam magam. A hely fő profilja a permakultúra alapú gazdálkodás, és plant medicine, főleg ayahuasca ceremóniák lebonyolítása. Ez volt a nyúlüreg, amibe fejest ugorva érkeztek életembe az újabb és újabb karakterek, Mexicó kimondhatatlan nevű csücskeibe invitálva. És így esett, hogy én, aki mindeféle drogok, plant medicinák, és ceremoniák tekintetében szűzlány voltam, ott csücsültem egy másik dimenzió terülj-terülj asztalkájánál. Mindjárt a fő helyen.

Mikor a sonorai kalandra igent mondtam, fogalmam sem volt, hogy hol van Sonora, vagy hogy mire is szerződök. Annyit tudtam, hogy egy női retreat lesz, egy helyi és egy európia nő vezetésével. Nem kellett sokat bajlódniuk a marketinggel. Nekem ennyivel eladták az életem új vágányra siklató, retreatnek véletlen sem, vagy csak nagyon tágan értelmezve nevezhető következő napok eseményeit.

…

Punta Chuecaban a Seri vagy Comcac elnevezésű bennszülött emberek élnek. Közösségük zárt, senki nem telepedhet le, vásárolhat házat, aki nem közülük való. De hogy lássuk, a szabályok azért vannak, hogy megszegjék őket, két európai nőnek sikerült a világ ezen sarkában otthora találnia. Az egyikük (egy szlovák hölgy) oda házasodott, a másikuk (francia) olyan sokat járt bufo ceremóniára, hogy végül befogadták, és ma ő az egyik bufo sámán. Hatvan éves nőként, hófehér hosszú rasztahajával, a széllel örök táncban kokettáló színes kendőivel úgy él a zord arcú, nyakig gombolt helyi emberek közt, mint valami mesebeli jóboszorkány.

Ő, Annique. Tündér-keresztanyám. Mikor egy napig csak moccanatlan ültem, és a könnyeim folyásán kívül semmi nem jelezte, hogy élek, ő vigyázott rám.

Az első bufo ceremóniát ő vezette. Vízben. Kicsit fáztam az ötlettől. Nem sok kedvem volt öntudatlanságomból arra ébredni, hogy légcsövem marja a sós tengervíz. De sok választásom nem volt: bízom benne vagy bízom benne. Áthajóztunk hát a fent említett szigetre, mindenki megkapta a maga rapé es kambo bevezető / tisztító körét (a kambóról EBBEN a cikkemben olvashatsz https://ujegyensuly.hu/onismeret/a-kamboval-olyan-vilagba-kaptam-bebocsatast-aminek-a-letezeserol-sem-tudtam), ami után csak annyira éreztem magam ledarálva, hogy az ismeretlentől félni, szorongani már nem maradt erőm. Találtunk a parton egy sekély pontot, Annique elkezdte melegíteni a körömnyi áttetsző lapkát, aminek a füstjét beszippantottam, benntart, 1-2-3 és bammm… se kép, se hang. A valóság úgy szaladt szét, mint víz felszínén az olajcsepp. Ő tartott a vízen, énekelt, kivárta azt a pár percet amíg a bufo hatása alatt a dzsungel mélyén kóboroltam a bogarak és békák közt, majd mikor életemben először kimondtam ‘I need your help!’ (Segítségre van szükségem!) (Igen, nekem ehhez béka-mérget kellett szívnom…), átölelt és addig ringatott, míg vissza nem tértem a jelenbe. Ami olyan volt, mint egy túlszaturált Disney film. A halak úgy ugráltak ki a vízből, mintha én lennék az új hableány és ők jöttek köszönteni. A szívem csordultig telt szeretettel. Szerelmes voltam az életbe, magamba, mindenbe körülöttem. Bárhová néztem, minden csoda volt. Ha az e világra érkező babát nem a kórházi neon fény vágná képen, hanem egy olyan biztonságos ölelésbe érkezne, amibe én akkor és ott, talán ő is ilyen csodálkozással nézné ezt a hihetelen kavalkádot maga körül.

De nem kedves olvasó, ez még nem siklatta addigi életem gőzösét sehova. A végtelen szeretet és csoda megtapasztalása vitathatatlanul meghatározó élmény volt. De amiért a sors ide irányított, az két nap múlva következett.

Az egyik meghívóm azt mondta, szép volt ez a tapasztalás, szép, de az igazi bufo ceremóniát a helyiek vezetik. Azt az élményt is be kell engedni. Elmentünk hát az egyik helyi hölgyhöz (fent említett Chapito fiának feleségéhez), hogy mikor is lesz az általa prezentált ceremónia. Ő üzent, csak felteszi a tyúklevest főni, és már jön is. Épp a reggelim első falatjánál tartottam, mikor érkezett, fiaival, mint segédekkel. Akkor már rossz érzésem volt, mert a fiúkat addig nem sokat láttam józanon. De gondoltam, csak tudják mit csinálnak. Kisétáltunk a partra, majd mindenféle különösebb előkészület, ráhangolódás, ceremóniázás nélkül már érkezett is a füst. Beszippant, tart, és bumm. Kipárolgott minden erő a testemből, csontjaim elfolyósodtak, a valóság apró pixelekre hullott. Egy ideig még a tudatosság szelleme ott bújócskázott agysejtjeim közt, lelkendezett, hogy ‘á de jó ez a gondolat, ezt majd jól leírom, mikor felébredtem’… Ám akkor valami olyan erő, amit eddig nem tapasztaltam megragadott, és zuhanni kezdtem. Egyenesen bele a napba. És mint tudjuk, a napban az ember-félék nem sok eséllyel élnek túl…

Az írás folytatása ide klikkelve, az Új Egyensúly oldalon olvasható