Önelhanyagolás vagy határtologatás

– kalandozások az önismeret útvesztőiben –

‘Igényeid elhanyagolása, figyelmen kívül hagyása nem ünneplendő dolog. Nem egy jelvény, amelyet büszkén kellene viselni.’

Emlékszel kedves olvasó arra a Mátrixos pillanatra, mikor Neo felé haladnak a puskagolyók? Aztán egyszercsak kimerevedik a kép, s a fémdarabok csörögve lehullanak. Nos, e fenti mondatok olvasáskor az én életemben is ilyeténképp zökkent ki az idő egy pillanatra, és elmém kirakójában helyére pottyant egy puzzle darab.

***

Jó kislány voltam. Csendes, rendes, az a semmi vizet nem zavaró, szagtalan, láthatatlan fajta. Én legalábbis így emlékszem. A filmélményeimből – a kalapja alól szótlanul kitekintő – Charles Bronson, vagy a lóhátról némán körbekémlelő, Winnetou volt az ideálom. Az, aki csak hallgat, összeszorított ajkakkal küzd, soha nem panaszkodik. Sőt, ha a zene elég drámai és a háttérben elég vanílián megy le a nap, akár meg is hal. Zokszó nélkül.

***

Indiában hálás voltam, mikor az utca közepén tátongó lyukat nem jelezte előre semmiféle tábla, villogó lámpa, kiírás. Hogy csak nem foglalkoztak a témával, mert amúgy is volt millió lyuk az utcákon, vagy meglovagolva a kortárs áramlatokat, az utcán való haladást a ‘mindefulness’ égisze alatt a jelenben levés gyakorlására élesítették, ki tudja. Tény, London után, ahol a zebra fel van festve az aszfaltra (1), van lámpa, ami pislog, sípol, épp csak nem perdül táncra (2), az útra van írva, hogy ‘jobb’ és ‘bal’ (3) és ha még mindig lennének kételyeim mit is kell most tennem, felfestett nyilak jelzik a széttekintés irányát (4)… Szóval ez a ‘huzatvédő huzaton is huzat van’ mentalitás után jól esett szabadon dönteni saját gödörbehullásom felől.

***

Talán ezért is találtam hamar otthonra a mexikói játszótéren, ahol olyan válogatott kihívásokkal mérhettem ellenálló képességem, mint a pre-hyspanic táncos összejövetelek két napos nem alvása, a harmadik napon meg vagy konyhakövön, kocsifelhajtóban, vagy simán a szabad ég alatt, karton papíron. A bármilyen felületen, esőben, tűző napon való több órás tánc. A ‘vision quest’ (vízió keresése) négy napos evés-ivás-mozgás mentes magánya. A temazcal szédülésig fűtött gyomrában való másfél órás ücsörgés. Vagy a napi tizenkét órás túrák alig ruhában, huaracheban (ejtsd: waracse; egyfajta szandál) a magas hegyek közt, hideg esőben. És én még csirke vagyok, mert nem vettem részt mint táncos a ‘Sun dance’ (naptánc) négy napján, ahol a fenti elemek mindegyike szerepet kap.

Kesőbbi írásokban majd mesélek részletesebben ezekről az eseményekről. Most csak annyit, hogy az ezen elemeket tartalmazó életformát ‘Camino rojo’-nak (Vörös út) hívják. Egyes elemek eredetileg a Lakota (észak amerikai native indián) hagyományt képezték, ami átszivárgott Mexikóba, és azóta is aktívan létezik. Tartozéka még az alázat, a szolgálat, a szerény élet és mindenféle ‘plant medicine’ (főleg peyote kaktusz) ceremóniák. Lényegében az önmegismerés egyik útja. Akik az utat járják, ‘guerrero’-nak (harcosnak) szólítják egymást.  (Lélekben ‘guerrero’, az élethez való hozzáállásban harcos. Senki nem rohangál machetevel és kaszabolja le őrült Don Quijoteként a vélt ellenséget.)

A temazcal sötét gyomra olykor amolyan önkéntes gyóntatószékké avanzsál. Nem egyszer hangoznak el megrázó családi történetek, személyes vallomások alkoholizmusról, rákról, halálról. Ilyenkor ‘Fuerza guerro!’ (Erős vagy! Kitartás!) – kiáltják a többiek bíztatásul. Ha valami kellemetlen, fáj, vérzik, vagy épp végső kimerültségedben sírva fakadsz, akkor az ‘medicina’ (gyógyszer) vagy ‘ofrenda’ (felajánlás). Nem sír veled senki. De tekintélyed lesz, ha végigcsinálod. Jelvény lesz, amit büszkén visel hordója.

Nem minden Mexikóba látogató merül bele nyakig a helyi hagyományokba. Főleg ha az testet, szellemet jelentős mértékben terhelő. Én meg beleszerelmesedtem, és két éven át minden időm ezekkel töltöttem. Hogy mi hajtott?

…

A cikk folytatása itt olvasható: Új Egyensúly