Kicsit véresebb történetek

Kicsit véresebb történetek

– néhány szó menstruációról, a női létről, kései menarche ceremóniáról –

 

Egy nap eldöntöttem, elegem van az életem megismételhetetlen színű napjainak szürke pacává való összefolyásából. Emlékezetessé fogom tenni a születésnapjaimat. Így ért az egyik év a levegőben India felé repülve. Így vettem részt az első guatemalai maya tűz-ceremonián. Vagy jutottam el egy menarche ceremoniára.

Ez utóbbi nyomán álljon itt néhány gondolat.

A ‘menarche’ az első menstruaciót jelenti. Sok kultúrában rituáléval ünneplik, nyomatékosítva egy ember újabb létállapotba való érkezését. Hogy a kislány-létnek vége. Nő született. A világnak az a fele, ahova érkeztem, nem ünnepli az első vérzést. Én viszont, jóval túl a harmincon, idejét láttam elkezdeni a női létemmel való barátkozásnak. Hol máshol lett volna érdemesebb nekilátni, mint ahol az egész elkezdődött, az első menstruációnál.

Valahol a vidéki Angliában járunk. Tíz felnőtt nő ül egy szobában, egymásnak idegenül, a szorongó kíváncsiság túlméretezett szkafanderében kuporogva. Mindenhol párnák, falakon nyújtózó puha textilek, a vörös minden árnyalata, félhomály. A kör közepén, amit formálunk, egy virágokból, kristályokból, gyertyákból alkotott oltár.

A bemutatkozó kör során kiderül, tíz, a föld minden tájáról származó nő, mint a nagy világ-kenyérből elszóródott tíz pici morzsa ücsörög itt a vidéki Anglia borongós kistányérján. Indiai, francia, amerikai, angol, japán. Vajon miféle előre megírt lábjegyzet sorolt minket ide?

Nézem a vadidegen lány megfesthetetlenül mélybarna szemében lassan gyűlő könnyeket. Arról beszél, milyen emlékeket hordoz az első menstruációról. Tíz nő, tíz óvatosan bontogatott történet. Tíz arcra ken sós hieroglifákat az emlékezés ujja. A szkafandereken megoldódnak a kötések. A könny-pingálta arcokon ott a lassan nyíló felismerés, ugyanazon törzs lányai vagyunk.

‘Anyukám azt mondta, innentől félnem kell a férfiaktól, mert terhes lehetek. Felejtsem el a mini szoknyát egy életre. Nekem azt, hogy titkoljam el, nehogy megerőszakoljanak. Nekem anyám nem reagált semmit. Csak a kezembe nyomott egy csomag vattát. Engem megvert. Az én anyám előbb pánik rohamot kapott, aztán mérges lett. Nem szólt hozzám egy hétig. Engem kinevettek torna órán, mikor átázott a betétem. Mellőlem elült a padtársam. Azt mondta, büdös vagyok.’ Tíz pici morzsa. Tíz pici lány nő-létének első bukdácsoló lépései. Megalázás, kiközösítés, félelem, szégyen, magány. Ezeket kaptuk a ballagó-tarisznyába. És mi még a szerencsések vagyunk. Mi még élünk.

Jártam egyszer Bronte-földön. (Haworth. Itt élt a három Bronte nővér és írták regényeiket.) A kisváros körül, ameddig a szem ellát, csak a süketítő, metsző szél és a barna aljnövényzet. A világ leglehangolóbb, legunalmasabb, legzordabb vidéke. És itt ez a három lány képes volt ezreket megindító, színes történeteket papírra vetni. Csodák tehát léteznek. Mégis néha elbizonytalanodom, milyen várat lehet futóhomokra építeni? Milyen anyaságot, miféle nőiséget ott, ahol a világ megrémül egy csepp vértől, a termékenység első hírnökétől? Hogy lett az ünnepből félelem? A büszkeségből szégyen? Az őserőből magányos szorongás?

Holdkunyhó. Vörös textilekből szőtt vörös kupola. Vörös szirmok a szőnyeg. Gyertyák világítanak a kunyhó, a szimbolikus méh, a saját méhünk felé vezető úton. Belépek. Belép az a 13-14 éves, semmit nem értő, a saját teste változásának nyelvét még nem beszélő kislány, aki évek óta kucorog ott bent a 30-as, 40-as felnőtt női külső mögött.

Bent édesanyja várja. Átöleli. Üzenetet dúdol a fülébe egy még ismeretlen világból, finom gondolatokat fon haja selymébe. Szemében a legnagyobb ajándék amit egy anya a lányának adhat – belenézve a lány csodát lát. Önnön létének csodáját. És a büszke tudást, hogy ezt a vért soha nem kell majd illatosított betétbe fojtania, annak folyását tamponokkal eldugaszolnia, fogamzásgátlókkal évekre elnémítania. Tudja, ez a vér az erő jele. Minden nő ereje. Teremtő erő. Teremthet gyereket, otthont, szerető közeget, zenét, képeket, finom ételt, simogató tekintetet. Ki mire teremtetett.

Elmondja, hogy innentől havonta egyszer emlékezetető üzenetet kap majd ő is. Emlékeztetőt, hogy ideje visszatérni a kunyhóba. Ideje földanya ölébe kucorodni, felnézni a Holdra, s vele álmodni annak változó arcú álmát. Hogy ideje köszönetet mondani létünk csodájának. Anyáinknak, lányainknak. Hogy egy eltéphetetlen lánc egyik láncszeme lehetünk. Ideje megnyitni füleinket az ősök túlpartról küldött dalaira. Táncolni földanya szívének ritmusára. Magunkra ölteni a tűz libbenő szoknyáját. Hagyni, hogy a szél huncut ujjai igazítsák frizuránk szénabogjává. Hogy ideje megtanulni puhává érezni a világot, megszelídíteni annak rettegés szülte rémeit, és csak ölelni, öleleni, karjainkba veszejtve ezt a szorongó mindenséget. Emlékeztetőt, hogy ha bármikor kinyitom a szám, vigyázzam szándékom, mert lányaink majd csokorot kötnek szavainkból, díszítve vagy rombolva e világot.

Sokáig voltam süket a testem jelzéseire. Olyanok voltunk, mint két szomszéd, akik évek óta egy kerítés két oldalát bámulják, de sosem emelik tekintetük annak túlfelére…

… a cikk folytatasa az Uj Egyensuly oldalon (klikk ide) olvashato.